3.
A sivatag homokjában állva éppen egy beszélő kígyóval társalogtam. Hogy mi ebben a szomorú? Hát az, hogy ez volt a napom legépeszűbb része. És miközben elmélyedve beszélgettünk, eljött a világvége. Legalábbis nekem így tűnt.
Előbb egy árny haladt el fölöttünk; aztán Telluris elkezdett valamit zagyválni arról, hogy a hold leesik az égből; Metus meg bedugta a fejét a homokba. Felnéztem, és egy irdatlan méretű égitestet láttam fent elhaladni, melynek egy darabja nekicsapódott a két óriásrobot egyikének a fejének. A robot elesett, és a becsapódás letaszított a lábamról. Nem próbáltam meg felkelni. Ha a világ tényleg a végéhez ér, jobb fekve szembenézni vele. A második csapás már, nagy meglepetésemre, nem volt ilyen vészes.
Pár pillanat elteltével, mikor már nem hullott több robot és nem repült több hold az égen, felemeltem a fejem. Telluris azt mondogatta, hogy Spherus Magna ismét teljes. Úgy látszott, nagyon izgatott. Én nem csatlakoztam az ünnepléséhez. Talán kíváncsiak vagytok, miért nem lelkesedtem, amiért a bolygóm három darabja ismét összeállt. Mint ahogy azt bármely Bara Magnán élő elmondhatja, a sivatag igen hideg. Egyszáz ezer év alatt én is elhidegültem, és most nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ha azok, akik hajdanán ráeresztették az álomjárványt a népemre, Bota Magnán voltak, ismét a közelembe kerültek.
Feltápászkodtam, és leporoltam a homokot a páncélomról. Ideje volt menni.
- Menjünk – mondtam két társamnak.
Telluris nem hallgatott rám. Még mindig Aqua Magna és Bota Magna csodálatos visszatérésének bűvöletében volt, de hát épp ezért tartom magamnál a korbácsom.
- Tudjátok, mi következik most – mondtam a két szövetségesemnek. – Miután vége az ünneplésnek, az Agorik fel akarják majd tisztítani ezt a koszt. És aki nem illik bele az ő szépen megszervezett társadalmi rendszerükbe, azt félresöpörik vagy eltapossák. Én egyiket sem kívánom magamnak.
Metus bizonytalannak látszott arról, mit tegyen. Már egy ideje nem álmodott. Elkapta a betegséget. Heteken, vagy talán napokon belül őrjöngő bolonddá válik, de nekem addig is szükségem volt rá. Ahogy elkezdett az Agorik és Glatorianok tömege felé kúszni, rátapostam a testére, és a földhöz szegeztem.
- Gondolkozz már – mondtam. – Én mindent tudok rólad. Szerinted tényleg tárt karokkal fognak fogadni? Szégyen vagy a számukra, vagy talán annyi sem. Legutóbb meghagyták neked az életed. De ha még egyszer eléjük mersz állni, csizmát készítenek belőled.
- Mit akarsz te velem? – kérdezte a kígyó, aki egyszer egy Agori volt.
- Tudni akarom, hol voltál, mióta utoljára elhagytad Roxtust, és mindent, amit tettél. Vissza akarok követni minden egyes centit, amit kígyóztál. Valahol azon az úton rejtőzik egy nyom, ami elárulja, mi történt veled és a népemmel, és mi meg fogjuk keresni.
Közvetlenül a roxtusi csata után, Metus északra indult, a hegyekbe. A hegyek némelyikének már csak hűlt helye volt – a két robot párviadala során porrá lettek. Ám ő azt mondta, csak azután szűntek meg az álmai, miután átkelt rajtuk, így talán akármit is keresek, mögöttük található.
Megmutatta, hol telepedett le, egy víztócsa mellett. Talán ivott belőle? Nem. Mit evett?
- Rágcsálókat – mondta.
- Volt valami furcsa az ízükben? – kérdeztem.
- Patkányok voltak! – csattant fel Metus. – Még szép, hogy furcsa az ízük!
- Kell, hogy legyen itt valami – mondtam, miközben körbenéztem –, valami, ami megfertőzött téged.
- Lehet, hogy nem valami fizikai dolog volt – szólt Telluris. – Lehet, hogy egy… átok volt, vagy valami. Akárhogy is, a törzsünkből senki sem utazott ilyen messzire a falutól, szóval akkor hogy lehetne itt a forrás?
- Talán bármi is okozta a járványt, távozott, miután elvégezte a dolgát – feleltem. – Vagy esetleg…
Megálltam. Észrevettem valamit nem messze, némi növényzet alá rejtve. Egy durva háromszög alakú karc volt a talajon, úgy egyméteres alappal. Leguggoltam, hogy megnézzem, nincs-e ott valami üreg, de nem láttam semmit, csak a földbe és sziklába vésett alakzatot.
- Nézzetek körül – mondtam a többieknek. – Hátha találtok még egy ilyen jelet.
Egy órán át keresgéltünk. Semmilyen más háromszögnek nem láttuk nyomát a talajon, se annak, hogy ki vagy mi készíthette ezt. Egy lábnyom lenne? Egy gépi szerkezet hagyta nyom? Vagy csak egy természetes jelenség, amilyhez eddig még nem volt szerencsém?
Megfordultam, hogy kikérdezzem Telluris véleményét, mivel ő oly sok mindent látott már a Skopióban utazva, de eltűnt. Metus azt állította, nem látta, hova ment.
Követtem törzstagom lábnyomait a puha talajban, egészen míg abba nem maradtak egy szabad földfolton. A föld fel volt dúlva, mintha valami átsöpört volna rajta.
Lágy hangot hallottam a hátam mögül. Megpördültem, és egy beteges vörös, tövisekkel borított tapogatókart láttam előkúszni a föld alól. Mielőtt szólhattam volna, már körbetekeredett Metuson, és bevonszolta a föld alá. Nem tudtam, hogy nevessek vagy sikoltsak, amikor egy újabb kar gyorsan előjött, hogy kisimítsa a földet, mielőtt az előzőhöz hasonlóan el nem tűnt a mélységbe.
A terület felé tartottam a Thornax lövőmet, és tüzeltem. Lyukat robbantottam vele a talajba, és föld meg szikla záporát zúdítottam a levegőbe. Mikor a por leülepedett, nem láttam nyomát se a társaimnak, se támadójuknak. Akármi is vitte el őket, eltűnt.
Minduntalan ideges, zaklatott és elkeseredett voltam. Pont, amikor ráleltem az első nyomravezető dologra, rögtön el is kapják előlem. A csápok bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Nem tudtam elérni se Tellurist, se Metust, és reményem sem volt a túlélésre, ha itt maradok. De ha távozom… Ha távozom, talán sosem fejtem meg az engem nyomasztó rejtélyt. A népemért akkor ki áll bosszút?
Odaálltam, ahol Metusnak nyoma veszett.
- Rajta, na! – kiáltottam. – Támadj! Húzz le engem is! De mielőtt meghalok, szörnyeteg, kiderítem a titkod!
Még mindig ott álltam, mikor három csáp vakon tapogatózni kezdett a föld alól, és aztán körbecsavarodtak rajtam. Még kiáltani sem volt idő, ahogy a fölöttem lévő égboltot felváltotta a föld és sár, miképp kiragadtak a fény világából, és az árnyak birodalma felé kezdtem zuhanni.