12.
Teridax szemügyre vette az útjában álló három árnyék-Takanuvát. Ennek az univerzumnak a Teridax Makutája – az, aki azon óriásrobotot irányította, melyben milliók éltek – küldte őket, hogy végezzenek vele, valamint kísérőjével, Mazekával. Jó terv volt. Elvégre egy Takanuva is nagy kihívás – három megrontott már egyenesen halálos.
Teridaxnak egy sor saját ereje volt, amik közül választhatott. Hajdan, saját világában, nagyszerű harcosnak számított. Kétségkívül Makuta azt várta, hogy egy apokaliptikus, végső ütközetben méri össze erejét a három Takanuváéval, aztán alulmarad, és pár percen belül szörnyű halált hal. Mazeka valószínűleg még addig se bírná, bár a matorán gondoskodna róla, hogy gyilkosai ne felejtsék el egykönnyen a harcot.
Áh, Makuta, gondolta Teridax. Egyazon lényei vagyunk két külön világnak, én mégsem vagyok te. Te egy tervező vagy… cselszövő… nem szereted bepiszkítani a karmaidat, ha elkerülheted. Ezernyi módot ötölnél ki arra, hogy küzdhetnél meg a Takanuvákkal távolról… de egyik se lenne hatékony.
Teridax előrántotta harci pörölyét. Az sose jutna eszedbe, hogy ezt tedd.
Támadott. A meglepett árnyék-Takanuvák észbe sem kaptak, Teridax meglendítette kalapácsát, és arcon csapta vele az egyiket, darabokra zúzva a maszkját. Megpördülve egy újabb pörölycsapást mért a második Toa mellpáncéljára, mitől az középen széthasadt. Mazeka akcióba lépett, s egy ollózással elkapta és leterítette a harmadik Takanuvát. Teridax pedig elintézte, hogy ne keljen fel többet.
Az immár álarc nélküli Toa előrebotorkált, és gondolkodás nélkül szórta kezeiből az árnyékenergiát. Az egyik lövés vállon érte Teridaxot, és súlyosan összeroncsolta a páncélját. Ám az idegen univerzumbéli harcosnak nem adatott meg az a luxus, hogy fájdalmat érezzen, vagy a nyíláson kiáramló antidermisz miatt aggódjon. Hasba rúgta a Toát, s ezzel egy időben körbelendítette kalapácsát, hogy megállítsa a másik Takanuva rohamát. Ez utóbbi, aki súlyosan károsult páncélzata ellenére még nem adta fel, létrehozott egy örvénylő sötétségködöt, hogy leplezze mozdulatait.
- Majd én – suttogta Mazeka.
A matorán teljesen mozdulatlanul állt, minden érzékét felerősítette. Tudta, hogy az árnyék-Takanuva bármelyik pillanatban lecsaphat, és megölheti mindkettejüket. Ám nem fejtegethette tovább ezt a gondolatot, ha túl akarta élni az ütközetet.
Megvan! A sziklát súroló talp legparányibb nesze, úgy háromlábnyira mögöttük, kissé balra. Mazeka felugrott, a levegőben megpördült, és rúgott egyet. Lába a Toa maszkját találta el, és elferdítette, de nem lökte le róla. Miközben a lendülete továbbvitte őt, Mazeka újabb rúgást mért az árnyék Toa nyakára. A Toa dühödten árnyékindákat lőtt ki, amelyek elkezdték megfojtani a matoránt.
- A pajtásodnak annyi – mondta mosolyogva a gonosz Takanuva. – Te sem fogod sokkal tovább…
Borzasztó roppanás hallatszott. Az árnyék Toa arca elszürkült. Előre támolygott egy lépést, majd összerogyott, közben bebizonyítva, mekkora kárt is képes okozni egy kalapács egy szakértő kezében. Az indák eltűntek, és Mazeka gyorsan feltápászkodott.
- Hol a harmadik? – kérdezte a matorán, miközben feloszlott körülöttük a sötétség.
- Ott – mondta Teridax észak felé mutatva. – És ott – tette hozzá, nyugatra intve egyet. – Ja, meg amott is van pár darab – fejezte be, ahogy lezser módon kelet felé pillantott. – A maszkja összetört. Azt hittem, hátha csatlakozni akar hozzá.
Mazeka hahotázott.
- Tudod, a Toa ezt nem nézné jó szemmel… ők nem ölnek.
Teridax megvonta a vállát.
- Igazán nemes… de elnézve ennek az univerzumnak az állapotát, talán jó lenne, ha néhanapján felrúgnák a szabályt.
- Inkább nekik mondd… - kezdte Mazeka.
Teridax feltartotta kezét, hogy megállítsa.
- Várj. Valami… valami nincs rendben. Gyorsan, ragadd meg a kezem!
Mazeka úgy tett, ahogy kérték, közben Teridax teleportálni kezdett. A világ elhomályosult és eltűnt körülük. Amikor visszatért, ismét az elhagyatott falura lenéző sziklaperemen álltak. Heves rengés rázta meg a földet, és Mazeka alig tudott megmaradni talpán.
- Ahogy reméltem – mondta Teridax óvatosan. – Túléltük a legrosszabbat.
- A legrosszabbat? – értetlenkedett Mazeka. – Mi a csuda történt?
- A Makutátok… elesett – mondat Teridax. – Tovább kell mennünk, de előbb… előbb ki kell találnunk, hogy szereljük meg a sérülésem. Sétálva szeretném elhagyni ezt az univerzumot, nem lebegve.
___

Taipu hozzá volt szokva a sötétséghez. Végtére is egy onu-matorán volt, aki élete javát Metru Nui Archívumában vagy mély bányákban töltötte. Persze nem ugyanaz, ha valaki önként szánja magát arra, hogy a sötétben éljen, vagy ha az összes fény hirtelen kialszik körülötte.
Felmérte a helyzetet. Arccal lefelé feküdt, az Archívum egyik felsőbb szintjének padlóján. A levegőt por töltötte meg. A fénykövek mind összetörtek. Valami hihetetlenül nehéz dolog volt rajta, ami lehetetlenné tette, hogy felkeljen, és megnehezítette a légzést. Mindez egy hatalmas földrengés eredménye volt, amely az imént sújtott le Metru Nuira, nyomában egy kevésbé kártékony utórengéssel.
Taipu megpróbált segítségért kiáltani, de csak rekedt suttogásra volt képes. Úgy döntött, nem ez lenne a legjobb módja a halálnak. De úgy tűnt, kénytelen lesz beérni vele.
Aztán meghallott valamit. Valaki ásott a közelben. Talán rábukkannak? Ismét kiáltani próbált, de csak a torkán akadt a sok por.
Még több zaj jött. Most már hangokat is hallott, ismerőseket. Valaki azt kiabálta másoknak, hogy folytassák az ásást. A hátáról hirtelen eltűnt a roppant nehezék. Taipu érezte, ahogy két erős kéz megfogja a csuklóit, és kiemeli őt a törmelék alól.
Felnézett, és meglátta, hogy Tamaru és Macku voltak a megmentői. Nem messze Kopeke egy másik onu-matoránon segített, akit elkapott a rengés. Macku nekifektette Taiput egy falnak, és leporolta a páncélját.
- Minden rendben? – kérdezte.
Taipu bólintott.
- Mi történt?
Macku felfelé mutatott. Taipu odanézett, és egy irdatlan lyukat fedezett fel, s azon túl olyan kék eget, mint amilyet Mata Nui szigetén látott utoljára. Nem is olyan rég történt, hogy Taipu és a többi matorán rájött, hogy az „univerzumuk” egy óriási robot belsejében van. Valaki szemmel láthatóan most egy nagy lyukat ütött a robot fejébe.
- Azt hiszem, Makuta belefutott valakibe, aki keményebb volt nála – magyarázott Macku. – A robot biztosan halott, és úgy sejtem, ő is. Mindenkit muszáj lesz kijuttatnunk innen, és reménykedjünk, hogy odakint lesz hol élnünk. De addig is… hát, nem te voltál az egyetlen, aki csapdában rekedt.
Taipu felegyenesedett.
- Akkor segítek.
- Pihenned kell – mondta Macku szigorúan.
- Kini-Nuinál netán pihentem, amikor támadtak a Rahik? – felelt Taipu. Körbenézett a keményen dolgozó Tamarun és Kopeke-en. – Nem tudom, hogy Hafu és Kapura hol vannak… de nekem úgy tűnik, a Krónikás Társulata ismét megalakult.
Macku elmosolyodott.
- Hát akkor, legyen, öreg cimbora. Lássunk munkához.
___

Kopaka a homokba dobta fegyverét, és leroskadt egy sziklára. Kimerült, lénye leges legmélyééig… belefáradt a sok harcba, a sok futásba, meg a még több harcba. Úgy tűnt, nem is csinált mást, mióta csapattársaival együtt több mint egy éve felbukkant Mata Nui szigetén. Ahogy végignézett Bara Magna harcmezején, és Makuta óriásrobotjának gigászi tetemén, azon tűnődött, vajon vége-e.
Tahu hívószavára a többi Nuva Toával együtt válaszolt, Lewától eltekintve. A többi Toával ás e világ lakosaival vállvetve megküzdött a Rahkshival, Skakdival és néhány vad, fekete páncélt hordó harcossal is. Tahu egyes egyedül legyőzte a Rahkhsit, és a többiek megadásba verték Makuta seregének maradékát. A Makuta robotot aztán tarkón találta egy égitest, és gyorsabban zúgott le, mint egy lavina az Ihu Hegyen. Most a matoránok és a robot többi lakója egytől egyig kiözönlöttek az összeroncsolt vázból az új világ napsütésébe.
Ereje segítségével létrehozva egy jégrámpát, Kopaka átkelt az újdonsült dzsungel lombkoronaszintjén. Egyedül akart lenni egy kicsit.
Mérföldekre onnan, ahol a többi Toa és a Glatorianok összegyűltek, talált egy megfelelő helyet, ahová leülhet, hogy elmerengjen a jövőjéről. A Nuva Toa beteljesítette végzetét, így eléje tárult a lehetőség, hogy feladja Toa erejét, és Turagává váljon. De egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy egy falut vagy valami előőrsöt kelljen vezetnie valahol.
Persze akármikor visszavonulhat a kalandozásból. Ez egy egészen új világ volt a számára, ahol rengeteg hely várt felfedezésre, s talán valahol még le is telepedhet. Jól esne, ha valami mást is tenne, nem csak az életéért harcolna állandóan. Meglehet, fogalma sem volt, mi lehetne az a „valami”, egyvalamiben biztos volt: a fegyvereit addig nem teheti le, amíg Lewát meg nem találják.
A Levegő Toája napokkal ezelőtt tűnt el. Lehetséges, hogy csak a robot valamelyik másik részében volt, és hamarosan felbukkan. De az is lehet, hogy megsérült vagy valami feltartóztatja. Lewa néha igen idegesítő tud lenni, de mégis Nuva Toa társa volt és… a barátja. Kopaka csöndben megesküdött, hogy felkutatja, akárhol is van.
Az első lépés, hogy beszél a maradék Nuvával, és keresést szerveznek. Mielőtt ezt megtehette volna azonban, valami igen különös dolog keltette fel a figyelmét: a robot felszínének egy része egyszerűen eltűnt. Nem volt se robbanás, se hő, semmi nyoma annak, hogy a fémet felvágták volna. Egyik pillanatban ott volt, a másikban hűlt helye volt.
Még meghökkentőbb volt viszont az, hogy kik jöttek ki a lyukból: egy kisseb seregnyi Skakdi, egy furcsa, aranyszínű teremtmény, és… a Mahri Toa! Nem úgy festettek, mintha túszok vagy foglyok lennének. Mi több, úgy rémlett, nagyon is boldogan vállalták a Skakdik teherhordó állatainak szerepét.
Lewának várnia kell, attól tartok, gondolta Kopaka. A mélyére kell hatolnom ennek, a Mahrik érdekében, ha nem is másért.
A Mata Nui által teremtett új növényzet szerencséjére sokkal jobb búvóhelyet biztosított, mint amilyet a sivatag. Kopaka mérföldeken át követte a Skakdikat és titokzatos „szövetségeseiket”. Amikor elérkeztek az óceán partjához, a banda megállt. Lehetett látni, hogy a Skakdik beszélnek és integetnek az aranybőrű lény felé.
Az bólintott egyet, és megfordult a parton túli szirtek irányába. A sziklaképződmények legmagasabbikán Kopaka döbbent szemei előtt született meg egy hatalmas kastély. A falak kőből voltak, és a tornyok roskadoztak a fegyverektől. Egész Metru Nui elfért volna benne, hézagok nélkül.
Ez nagyon-nagyon nem jó, gondolta Kopaka. Egy Nuva Toa ide már nem elég. Nézzük meg, öt mire képes.
___

Lewa Nuva e pillanatban saját rejtélyével volt elfoglalva. Miután egy Bota Magna nevezetű helyre hozták Helryx Toa, Vezon, Tuyet Toa, Miserix, Brutaka és mások társaságában, egy olyas valaki jelenlétében találta magát, aki állítása szerint egy menekülni vágyó, raboskodó Nagy Lény volt. A csoport tagjai azonnal vitába kezdtek azon, hogy bölcs döntés lenne-e kiszabadítani valakit, aki ekkora lehetséges hatalommal bír és az épeszűséghez ily gyenge szál köti. Lewa hamar megunta a veszekedést, és megtalálta az erődből kivezető utat.
A terület, ahol most állt, az egyik legszebb hely volt, amit valaha is látott, még Mata Nui dzsungeljeinél is lenyűgözőbb. Erejét bevetve a fák fölött szelte a levegőt, és szemét gyönyörködtette a fenséges erdőn, festői patakokon, dimbes-dombos mezőkön, kibernetikailag módosított óriáshüllőkön, és…
Lewa visszafordult, hogy újból megnézze. Igen, az bizony egy gyík volt, a Toa becslése szerint durván negyven láb magasságú. És igen, egyik szeme helyén valóban lézeres nyomkövető rendszer díszlett, fogai csiszolt fémből voltak, és farkát végig áramkörök borították. A Levegő Toája figyelte, miként egy kisebb, sokkal fürgébb hüllőt üldöz. A zsákmány úgy tűnt, könnyedén elmenekül… legalábbis mígnem valami fel nem villant az óriás mechanikus szemében, és a talaj fel nem robbant célpontja előtt. A kisebb küllő hátrarepült, újból és újból körbebukfencezett, majd az erdő talaján ért földet. A nagyobbik egyben lenyelte.
És én még azt hittem, a mi szigetünknek voltak Rahi problémái, gondolta Lewa. Szép nagyra növesztik itt őket.
Lejjebb bukott, hogy közelebbről is szemügyre vegye, de ekkor mozgolódásra lett figyelmes az avarban. Ez alkalommal nem hüllők voltak, hanem falusiak, akik méretben nem különböztek sokban a matorántól. Tartós iramban meneteltek, látszólag nem tudtak az óriás ragadozó közellétéről. Lewa úgy döntött, jobb figyelmeztetni őket.
Kicsit arrébb landolt, nehogy megrémissze a bennszülötteket, majd várt, hogy odaérjenek. Amint észrevették őt, szétterjedtek, mintha be akarták volna keríteni. Lewa karjait az oldalához szegezte, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. Amint közelebb kerültek, már látta, hogy néhány tekintetben igenis mások, mint a matorán: nagyon kezdetleges fegyvereket, fejszéket, lándzsákat és fából meg kőből készül buzogányokat hordoztak. Bár volt rajtuk páncél, az a fém és növényzet furcsa keverékéből állt.
Az egyik falusi, nyilvánvalóan a csoport vezére, előrelépett, és megszólította a Toát. Lewa azonban egy szót sem értett abból, amit mondott. Gesztikulálva próbálta átadni az üzenetet, hogy egy hatalmas hüllő tartózkodik a közelben, de a falusiak nem tűntek úgy, mintha értenék, vagy csak nem érdekelte őket. Úgy festett, őt sokkal lenyűgözőbbnek találták. A bátrabbak közül páran megbökdösték és tapogatták őt, mintha hozzá hasonlót még sosem láttak volna.
Most a vezető is mutogatni kezdett, kétségkívül az érdekelte őt, Lewa honnan származik. A Levegő Toája mosolyogva bólogatott, igyekezve jelezni, hogy megérti, majd aztán az erődítmény irányába mutatott. A falusiak közt azonnal kitört a sugdolózás, ami egyáltalán nem volt kellemes hang. Mire Lewa észbekapott, megszámlálhatatlan tőrhegy szegeződött a torkának.
Ja, gondolta a Levegő Toája. Hogy ez is egy amolyan nap.
___

Angonce ősi berendezéseit tanulmányozta. Sokat elárultak neki az újonnan helyreállított Spherus Magna állapotáról. Mata Nui aludni tért, legalábbis ideiglenesen; az eredeti Mata Nui robot és prototípusa mind elpusztultak; Mata Nui nanotechnológiai lakosai valahogy életben maradtak, és kivonultak Spherus Magnára, ahol elvegyültek a helyi lakosokkal.
A Nagy Lénynek örülnie kellett volna mindennek. Végtére is ő és fivérei meg nővérei voltak, akik létrehozták Mata Nuit, és a robotot a küldetésére küldték, amely a bolygó helyreállításában végződött. Ám a dolgok sokat változtak az elmúlt 101000 évben. Ami egykoron ünneplésnek adott volna okot, immár más érzelmeket váltott ki.
Most fel fogják kutatni a Nagy Lényeket, gondolta. El akarják mondani nekünk, hogy minden rendben. Toa és Glatorian, matorán és Agori mind csatlakoznak ehhez az „örömteli” misszióhoz. De nincs minden rendben… és ha elkezdik azokat keresni, akik ennyi dicsőséget és ennyi kínt hoztak erre a világra… attól tartok, nem találnak mást, csak a vesztüket.