5.
Vannak napok, mikor úgy érzed, a világ összes fegyvere csőre töltve hozzád van szegezve. Vannak napok, mikor tudod, hogy a legjobb barátod is, már ha van, gondolkodás nélkül felajánlana téged egy Skopiónak vacsorára.
Nekem épp egy ilyen napom volt. Hagy magyarázzam el.
Egy képzeletbeli orvosi sátorban ültem, velem szemben egy rakás Agorival, akik nem is voltak ott, mégis mind ugyanazon a hangon beszéltek. És nem víg üdvözléseket mondtak nekem, hanem inkább… nos, maradjunk annyiban, hogy értik a módját, hogyan fenyegessenek meg másokat. Féltem? Naná. De épp mint ahogy egy Thornax gyümölcséből fegyvert lehet készíteni, úgy a félelmet is haraggá lehet alakítani. A félelem egy kő, ami mögött elbújhatsz. A harag meg egy olyan kő, amivel megdobhatsz valakit.
- Nem akarod felfedni magad? – kérdeztem láthatatlan háziuramtól. – Vagy csak kitalált Agorikon keresztül óhajtasz tovább beszélni?
Kacaj töltötte meg a termet. Úgy hangzott, mint a kristály, amit összetörnek, majd aztán porrá őrölnek.
- Azt hiszed, a lények, melyeket magad előtt látsz, pusztán a képzeletem szüleményei? – kérdezte fogva tartóm. – Nézd csak meg újra.
Az Agorik pislákolni kezdtek, elhalványultak, és a helyükben Skrall Nővérek teremtek, lehetett úgy egy tucat. Máris megbántam, amit kérdeztem. Tudtam, hogy a Nővérek mit képesek tenni az ember agyával. De van egy mondás, mi szerint nem kelsz át a Skrall folyón, ha csak a lábujjadat mártod bele.
- Szóval a Nővérek neked dolgoznak? Ők a felelősek azért, ami az álom kóros Vas Agorival történt?
Ismét felhangzott a hahotázás. Kezdtem meggyűlölni a hangot.
- A Nővérek ostoba kis bolondok – jött a válasz. – Azt hitték, hogy egy Nagy Lény ruházta fel őket a hatalmukkal. Pedig én voltam, ki megajándékoztam őket a pszionika erejével. Úgy gondoltam, mulattató lenne látni őket, amint elpusztítják fajuk férfi egyedeit. De ők, hozzád hasonlóan, túl gyengék voltak, és hagyták, hogy kitaszítsák őket. Nem volt akaratuk leigázni, és most már egyáltalán nincs akaratuk.
- És ez volt a járvány is, csak a te egyik kísérleted? – követelőztem.
Minden Nővér szája szóra nyílt, és valamennyin át ugyanaz a hang szólalt meg.
- Kísérlet? Óh, dehogy. Az az ebédem volt.
A Skrall Nővérek a földre rogytak, minthogyha a lábaik már nem bírták volna el őket. Pontnyi fénysugár jelent meg a szemközti falnál, amely egyre csak nőtt és nőtt. A vendéglátóm megjelenni készült. Eljött az idő, hogy szembenézzek azzal a lénnyel, amely kiirtotta a törzsemet.
Képzeljétek el, hogy közvetlenül a napba néztek, és a vörös sugarai a szemetekbe égnek, olyan alakokat felvéve, amelyek túl visszataszítóak, semmint hogy le lehessen írni őket. Még ha be is hunyod a szemed, vagy elfordulsz, nem számít. Tudod, hogy olyas valamit láttál, amit már soha nem tudsz kitörölni a memóriádból. Szerencse, ha ezek után megőrzöd az eszed, vagy talán pont az a lehető legnagyobb balszerencse?
- Éheztem – szólt a hang a fénygömb közepéből. – És ha éhezek, táplálkozok. A néped álmai igen kielégítő étkezést nyújtottak. Eleget ahhoz, hogy sok-sok évre ne legyen szükségem élelemre. Persze mire jóllaktam, a népednek nem voltak többé álmai. Ám ők, akárcsak az álmaik, aligha hiányoztak akárkinek is.
Szükségem volt egy fegyverre. Kellett valami, amivel kiolthattam ezt a pokoli napot, ami még mindig növekedett. Fénnyel töltötte meg a szobát, de nem adott le hőt. Csak dermesztő hideget, amelyhez képest a sivatagi éjszakák valóságos üdülések. De nem volt fegyverem. Harag, dac, makacsság, elszántság, hogy a népemért bosszút állva meghaljak, azokból volt bőven. Be kellett érnem velük.
- Szép kis fényparádé – mondtam. – Nem kis teljesítmény egy olyan valamitől, amit a Nagy Lények csináltak, aztán kidobtak. Ez vagy te, nemde, az ő egyik félresikerült kísérletük?
A fény még erősebbé vált. Karmazsin csápok törtek elő a világító gömbből. Alig sikerült elkerülnöm a szorításukat.
- Én azelőtt léteztem már, hogy a Nagy Lények megszülettek volna – mondta a lény. – Éreztem az eljövetelük, és eltűnődtem, nem jelentenek-e veszélyt rám. Megkíséreltem meghinteni őket tébollyal, ám az elméjük túl… furcsa volt. Az ő elméik az enyémmel táplálkoztak. Elvették tőlem az álmaimat, és ez ellátta őket energiával, hogy egyre többet és nagyobbat alkossanak. És én arra kényszerültem, hogy Spherus Magna mélységeiben keressek menedéket.
Elbújt és várt, gondoltam. És amíg várt, éhezett. És az Agorik fizették meg az árát.
Zajokat hallottam a hátam mögül. Hátranéztem, és Metust meg Tellurist láttam berohanni. Tényleg ők lettek volna? Mikor legutóbb láttam Metust, még kígyó volt. Most két lábon járt, mint minden Agori, és nem volt rajta semmi kígyószerű.
- Álmok – mondta a lény, akinek a fénye már az egész termet ellepte. – Ő egy kígyó, aki azt álmodja, hogy Agori, vagy egy Agori, aki álmában kígyó?
- Gyere! – mondta Telluris. – Ki kell jutnunk innen!
Bevallom. Tétováztam. Nem voltam benne biztos, hogy társaim valóságosak, vagy csak a képzeletem szüleményei. Mire meghoztam a döntést, a Skrall Nővérek ismét talpon voltak, és felénk tartottak. Futásnak eredtünk, egy törzsbéli társammal, és egy Agorival, akinek nem lett volna szabad futnia. Mérföldeken át tartó alagutakon szaladtunk át, szaladtunk, míg megláttuk a felszín fényességét ragyogni magunk előtt. Telluris ujjongott, és erőltetett, hogy menjünk tovább. A felszínen, a napfényben, minden helyre fog jönni. A sötétben hagynánk félelmeinket, és megtaláljuk a módját, hogyan száműzzük a forrását örökre. Nem kellett mást tennünk, csak kijutni a fényre. És ki is jutottunk. Visszaverekedtük magunkat a felszínre, vissza Spherus Magna fényes reggelébe. Biztonságban voltunk, egyelőre.
Csakhogy nem reggel volt, hanem az éj kellős közepe. És a fény, amit láttunk, a fény, amelyhez oly kitartóan loholtunk, nem a nap volt. Hanem az az izé. A lény, melytől oly elszántan próbáltunk elmenekülni, immáron a felszínen volt, megszabadulva attól, ami ennyi ideig odalenn tartotta. És valami azt súgta nekem, hogy éhes volt.