3.
Kopaka és Pohatu az erdőben állt, és még mindig Tren Krom maradványait nézte. A matorán univerzum egykoron leghatalmasabb lénye immáron nem volt több elszórt foszlányoknál, amelyek beborították a növényzetet. A látvány több okból is felkavaró volt.
- Vajon ki lesz a következő? – mondta Pohatu.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte Kopaka.
- Nem veszed észre? Előbb Karzahni, aztán Tren Krom... egy minta rajzolódik ki. Sorban halnak meg a nagyhatalmúak.
- Két haláleset aligha nevezhető mintának – jegyezte meg a Jég Nuva Toája. – Két teljesen különböző helyszín, két teljesen különböző ölési mód... Bevallom, elgondolkodtam, nem Lesovikk végzett-e Tren Krommal, de nem tudom, mi oka lehetett volna rá.
Pohatu megrázta a fejét.
- Nem Lesovikk ölte meg. Legalábbis szerintem nem. Lesovikk mérges volt Karzahnira, hajtotta a bosszúvágy, de nem volt eszelős. Aki ezt tette... nos, mondjuk úgy, hogy volt kevésbé mocskos módja is annak, hogy megszabaduljunk Tren Kromtól.
Kopaka letérdelt, hogy szemügyre vegye a maradványokat.
- Ez igaz. No meg ott van az a kérdés is, hogy ki férkőzhetett olyan közel Tren Kromhoz, hogy ezt tegye? Ha jól tudom, az elméje olyan erős volt, hogy messziről megérzett egy másik értelmes lényt.
- Talán megbízott az illetőben? – vetette fel Pohatu.
Kopaka felállt, és körbenézett az erdőben. Nyomasztó volt a csönd.
- Kétlem, hogy megbízott volna bárkiben is. De gondolj bele: elvileg a szigetéhez volt kötve a régi univerzumunkban, mozgásképtelenül. Ám amikor Mata Nui Rendjének ügynökei felkeresték, hűlt helyét találták. Erre mi meg itt találunk rá, holtan.
- A Rend... csak nem hiszed, hogy...?
Pohatu kérdését megzavarta egy hang, amely fentről hallatszott. Valaki vagy valami rejtőzött a fák között. Pohatu nem látta tisztán, ám azt kiderítette, hogy bárki is az, hatalmas szárnyai vannak.
- Megengeded? – kérdezte Kopakától.
- Ugyan – mondta a Jég Toa. – Van, amit egyedül is elintézek.
Kopaka összegyűjtötte az elemi erejét, s egy fagysugarat lőtt a lombokban rejtőző figyelőjükre. Ennek hatására befagytak a szárnyai, mire az idegen a földre bukfencezett magasleséből.
Pohatu figyelte, ahogy a jövevény szédelegve megpróbál felállni. Valóban csipkézett szélű szárnyai voltak, és hosszú végtagokkal áldotta meg a sors. Egy Kanohi maszkot viselt, és amikor leesett, egy tűzkard csúszott ki a markából. Szóval nem őshonos Spherus Magnán, gondolta Pohatu. Közénk való.
- Ki vagy? – követelőzött Kopaka. – Miért kémleltél minket?
- Nem kémkedtem – zihált a szárnyas idegen. – Vadásztam.
- Mint ahogy Tren Kromra is itt? – kérdezte Pohatu.
A lény megrázta a fejét.
- Én rá nem vadásztam... valaki más volt. De aztán étkezés nélkül elment, így az élelem az enyém lett.
- Ki ment el? Ki ölte meg? – kérdezte Kopaka.
- Megpróbáltam megnézni – mondta a lény. – De tudta, hogy itt vagyok. Egy süvítő szél lelökött engem a figyelő helyemről, és sok faágat is letört. Mire ismét az égben voltam, ő már nem volt ott.
- Feltérképeztem a helyet – így Pohatu. – Nem láttam semmi nyomot, ami ide vagy innen elvezetne.
- Ha én is a ti fajtátokhoz tartoznék, hinnétek nekem – mondta keserűen a lény. – De nyilván azt hiszitek, hogy olyan távol áll tőlem az igazmondás, mint a kinézetem a tiétektől.
Pohatu Kopakára nézett, aztán vissza a szárnyas alakra.
- Mi a neved?
- Amikor még volt, ki néven nevezzen, Gaardusnak hívtak. De az régen volt, amikor egy koróban laktam. Most már csak az vagyok, amit láthattok.
- Te... egy matorán voltál? – kérdezte Kopaka, igyekezve elrejteni a kételkedést a hangjában.
Gaardus lerázta a szárnyán maradt jégkristályokat, és feltápászkodott.
- Úgy ejted ki a nevet, mintha tartozna hozzá valami becsületesség. Igen, matorán voltam. Volt otthonom, munkám, életem. Aztán elrabolt a fivéreim egy csoportja, akiket olyan bűnökét száműztek, melyeket el sem lehet mondani. Ők voltak a Nynrah Szellemek, akiket még saját népük is rettegett és gyűlölt.
- Halottam a Nynrahról – szólt Kopaka. – Fegyverkovácsok.
- Te azt mondod – felelt Gaardus. Megborzongott, mintha az emlékei fájdalmat hasítottak volna belé. – Elhatározták, hogy kovácsolnak egy élő fegyvert... én voltam az eredmény. De túl okos voltam nekik. Megszöktem... és vadásztam... míg végül nem maradt egy se közülük.
Pohatu megrendült. Miféle matorán lenne képes így eltorzítani saját fajtársát? Hogy engedhette meg a többi Nynrah, hogy ez megtörténjen? Annyira lefoglalta őket a kultúrájuk titoktartása, hogy eszükbe sem jutott Toát hívni, aki megállíthatná a száműzötteket ebben a borzalomban?
- Valahogyan kijutottál a robotból – mondta Pohatu.- Talán a Rahival, hogy ne kelts feltűnést. Úgy vélem, mostanra jó vagy a rejtőzködésben. Aztán észak felé mentél, olyan messze a te... a matorántól, amennyire csak lehet.
- El akartam távolodni az őrjöngéstől – felelte Gaardus. – De még ide, erre a békés helyre is követett.
Kopaka nem tudta megállni, hogy ne érezzen sajnálatot az előtte álló, tragikus sorsú lény iránt. Ám volt két megmagyarázatlan halálesetük, régi hibákat pedig nem volt idejük jóvátenni. Talán majd, ha mindennek vége...
- Mit láttál? Mondj el mindent – mondta.
- Akit ti Tren Kromnak hívtatok, a semmiből tűnt fel az erdőben – kezdte Gaardus, lassan és óvatosan szótagolva. – Össze volt... zavarodva. Tudott mozogni, de nem túl gyorsan, és nem messzire. Vadászni akartam, de az elméje megérintette az enyémet, ami fájt. Aztán... jött valaki más, és feltámadt a szél, és láttam a csillagot, utána...
- Várj! – mondta Kopaka. – Láttál egy csillagot? Milyen csillagot?
- A vörös csillagot – mondta Gaardus, mintha a válasz magától értetődő lett volna. – Láttam az elmémben.
Kopaka kíváncsivá vált. Ő is látott egy képet a vörös csillagról, amelyet Tren Krom sugárzott telepatikus útón élete utolsó pillanatában. Amikor Kopaka és a társai először eljöttek Mata Nui szigetére, a vörös csillag ott ragyogott fölöttük. Sokkal később rájöttek, hogy a csillag valójában egyfajta indítórakéta volt, amely a Mata Nui robotnak segített kiszabadulni a bolygó gravitációs vonzásából. Nem egy igazi csillag volt, hanem egy gép. De ez nem magyarázta meg, hogy Tren Krom miért gondolt volna rá olyan sietősen egy ilyen szörnyű pillanatban.
- Olyan régóta nem gondoltam a csillagra – folytatta Gaardus. – Egész a Nynrah halála óta. A csillag volt, amiért a szökésem után olyan sokáig a Nynrah faluban maradtam. Már nem is tudom, hogy amit vártam, talán mindvégig odafent volt, nem pedig a föld és víz birodalmában.
Kopaka felnézett. A csillag már a Spherus Magna fölötti égen csillogott, és ez így is volt, amióta a Mata Nui robot megérkezett a bolygóra. A robot megsemmisülésével a csillag haszontalanná vált. Mégis ott maradt az igaziak között, és várt, várta a hívó szót, amit már sosem fog megkapni.
- Ha valahogy fel tudnánk jutni oda... – mondta Kopaka, inkább magának, mint a többieknek.
- Ott nem lehet jól vadászni – így Gaardus.
- Amit mi keresünk, arra igen – felelt Pohatu. – De nem számít, egyikünk sincs felszerelve az űrutazásra.
Gaardus hosszú ideig a talajra fordította a tekintetét. Aztán, igen halkan, annyit mondott:
- Én elvihetlek. De nem akarok visszatérni oda. Senki sem akar.
- És hogy vinnél el? – érdeklődött Kopaka.
- Engem vadásznak építettek – mondta Gaardus. – És a vadász mindig visszatér a prédában gazdag földekre. Bárhol, ahol csak voltam, oda visszatérhetek... még egy olyan helyre is.
- Akkor vigyél oda minket – mondta Kopaka.
- Izé, Kopaka? – így Pohatu. – Válthatnánk pár szót?
A Jég és a Kő Toája arrébblépdelt már métert, és suttogva beszéltek, hogy Gaardus ne halja meg őket.
- Tényleg arra a szárnyas csodabogárra akarod bízni a vezetést? Mi van, ha a Toát sem kedveli jobban a matoránnál?
- Neked talán van jobb ötleted? Tren Krom élete utolsó másodpercét arra használta, hogy üzenetet küldjön a csillagról... vagy figyelmeztessen. Van odafent valami, ami kapcsolatban áll a halálával. Ki kell derítenünk, mi az.
- Oké – mondta Pohatu. – De újfent el kell tűnődnöm azon, nem túl szorosan hordod-e azt a Kanohit.
A két Toa visszafordult Gaardushoz.
- Ha fel tudsz oda juttatni, akkor menjünk – mondta Kopaka.
- És gyorsan, mielőtt még valaki, esetleg én, meggondolja magát – tette hozzá Pohatu.
Ha Gaardus netán úgy vélte, hogy a két Toa megőrült, nem látta értelmét elmondani nekik. Egyszerűen odalépett hozzájuk, kioldotta szárnyait, és körbeölelte velük a két hőst. Majd egy szempillantás alatt mindhárman eltűntek.
Pohatu nem tudta, mire számítson – még sosem volt egy „csillag” belsejében. Amikor Gaardus kinyitotta a szárnyait, és visszalépett, a Kő Toája körbenézett. Egy íves folyosón találta magát. A falak mintha szerves szövetek és fémpántok szövevényéből álltak volna. Éppen ilyennek képzelte el egy Toa belsejét. Összeszedte a bátorságát, majd kinyúlt a kezével, hogy megérintse az egyik falat. Mind a fém, mind a szövet mozdulatlan és jéghideg volt.
Legalább most nem valami élőben vagyok, gondolta. Már kezdett elegem lenni belőle.
- Vendégek – suttogta oda neki Kopaka.
Pohatu a folyosó túlsó végére tekintett. Három apró, lila és fekete páncélba burkolt lény haladt feléjük. Pohatunak valami nagyon ismerősnek rémlett bennük, mintha már valakitől halott volna róluk, de nem jutott eszébe, hogy mikor. Mihelyt a lények meglátták a két Toát és szárnyas kísérőjüket, látszólag nagy rémület lett úrrá rajtuk.
- Mit kerestek ti itt? – kérdezte az egyikük. – Vissza kell mennetek! Már itt sem kéne lennetek.
- Nem – szólt a másik. – Már el is felejtetted, mi történt a múltkor? Nem akartak visszamenni, és muszáj volt...
A harmadik közbeszólt, és Gaardus felé mutogatott.
- Az már volt itt korábban. Ő volt az utolsó. Meg kell tudnia, hogy miért nem mehetnek már el.
- De nézz csak rájuk! – mondta az elsőnek felszólaló. – Ismét működnie kell, máskülönben hogy kerültek volna ide?
A többiek elhallgattak, mintha elismerték volna barátjuk igazát. Aztán az, amelyik emlékezett Gaardusra, bólogatni kezdett, s azt mondta:
- Igazad van. De ha mégsem működik, akkor nekik és véget kell vetnünk úgy, mint a többinek?
Mindhárom lény ekkor ördögi kinézetű kézifegyvereket rántott elő.
- Természetesen – mondta az első. – Másképp hogy tehetnénk jóvá bármit?